kell

ha azt tennénk,amit annyira szeretnénk az annyira de annyira könnyű lenne. nem törődnénk másokkal, határokkal, szabályokkal. én így szeretném. de még mennyire...
de itt vannak a gátak, az utak,amiket követni kell. fúj de csúnya ez a szó...kell...ki mondta?
ki mondta,hogy nekem most a jogon kell lennem? ki mondta,hogy én csak ilyen és ilyen emberbe szerethetek bele? ki mondta,hogy én csak márkás sonkát ehetek és nem a nonamet? ki mondta,hogy nem mehetek ki pizsamában az utcára? senki...de kell. és teszem a dolgom. mint valami robot. megyek és csinálom, érzem, eszem és öltözködök,ahogy kell. így senki nem szól semmit és minden nyugodt.
de belül meg ott tombol az az iszonyatos kényszer,hogy kitörjek ebből a kötelezőségből-egyáltalán van ilyen szó?-mert nem csak egy út van,mert néha annyira menekülnék ettől a kényszertől.
másfelől meg tudom,hogy ez így mégis jó.

felülnék az első vonatra és mennék...nem a cél a fontos. nem a végállomás csak az útra kell koncentrálni és élvezni a látványt az érzést,hogy nem egy sablonba vagy bezárva.
...sose tudnám elviselni a ketrecet.



egy csókot szeretnék.