...csak leszek, vagyok, voltam..
..azzal, hogy egy számjeggyel előrébb gördül az a bizonyos szám, amit az összes ismerkedés alkalmával elmondunk, és amivel hencegünk, ha fiatalabbal találkozunk, nem lesz semmi más. nem attól függ, hogy az ember felnőttebbnek érzi magát, hogy mennyi idős is...mindig minden belül dől el.
baromi gyorsan telnek az évek és amióta elhagytam a gimnáziumot, megszűnt az a kis burok körülöttem.ott volt a biztonság, az állandó barátnők,barátok, ez már nincs...és annyira védtelen lett az ember, hogy mindig kapaszkodna valamibe, mindig, de rá kell jönnie egyszer, hogy nem így van, rohadtul nem így.
mindig a barátok, meg a barátok, meg a barátok...aztán egyszer csak ott találja magát az ember, hogy kapott egy akkora pofont, hogy hat falon átrepült, de semmi gond, feláll mosolyog, mint mindig, de amikor jön a következő és a következő és hülyének nézik és kihasználják akkor jön rá, hogy egyedül van, egyedül kell talpra állnia, egyedül kell talpon maradnia és soha de soha többé nem lesz ilyen. tényleg?
tényleg.
valami iszonyú nagy fájdalom van idebent. gyűlölet meg minden..gomolyog és egyszer csak ki fog törni...
de nem,mert nem engedem elfojtom, jóóó mélyre és pont ezért jó nekünk, az a bizonyos kontroll ilyenkor hálás vagyok.
meg persze mindenben inkább a jót nézzük..továbblépünk és néha még bosszankodunk, de tudjuk, hogy soha de soha többet nem fogunk ilyen hibába esni. el kezdjük építeni a saját kis burkunkat...
jó így,megleszel magaddal.
