idézhetnék- idézek!

tegyél ki úgy az ébredő betonra
tömött precíz sorokba rendszerezve
akár a tér kofái hajnalonta
a nektarint a műanyagrekeszbe
ott hol a nyár édes fügéit méri
árnyékokkal bújócskázik a reggel
tegyél ki úgy az ébredő betonra
a szív helyén egy műanyag rekesszel




tudom,hogy ez nem épp vidám:
e nemjövés, ez ócska szesz
-élek,s ez nem az én hibám.
ígérem orvosolva lesz.



legyél csokimban málnagranulátum,
leszek csigádban jó fahéj, ígérem, 
s ha jő papírod oldalán a dátum, 

mi majd bután kacagva,kéz a kézben,
akár egy-egy falatka, föl-le járunk 
a zord idő metálprotézisében.




szeretni puszta illemtan.
ki üres, részed nem lehet.
semmim sincs, de velem van
az,hogy elengedtelek.

épp elég

ha kinyitod a szemed, tágul az elme és a tiszta gondolatok csak úgy bekúsznak. nem is kell mást tenni.egyszerű

ha megérint és melegséget érzel az jó, azt mondják. ha megcsókol és azt mondanád még,akkor valami van, azt mondják. nem egyszerű eldönteni, hogy mikor lépsz jó felé. mikor választod azt a bizonyos jó utat, de a rizikó jó dolog. valaki olyan biztonságban él. kiszámolva, eltervezve előre mindent, átgondolva a lehetőségeket. nem kell..ha most jó,akkor miért ne tegyem? fejjel a falnak.

minden ember mellett változunk és mi is formáljuk a másikat. nem olyan radikálisan csak icipici nyomásokkal,amíg végül azt vesszük észre, hogy már nem is kell mondanunk,hanem miattunk teszi..jó érzés. nem akarom megváltani a világot. sose volt a terveimben, csak néha jó jót tenni és látni,hogy egy ember miattam változik vagy szeretne változni...
minden ember mellett megtanulunk dolgokat..türelmet, hogy kell kimutatni bizonyos érzelmeket, helyzeteket kezelni és ez tesz minket olyan rutinossá..felkészülünk előre, hogy ne érjen meglepetés és sokkal könnyebb lesz minden..

tetszik ami most van.ennyi épp elég.

kell

ha azt tennénk,amit annyira szeretnénk az annyira de annyira könnyű lenne. nem törődnénk másokkal, határokkal, szabályokkal. én így szeretném. de még mennyire...
de itt vannak a gátak, az utak,amiket követni kell. fúj de csúnya ez a szó...kell...ki mondta?
ki mondta,hogy nekem most a jogon kell lennem? ki mondta,hogy én csak ilyen és ilyen emberbe szerethetek bele? ki mondta,hogy én csak márkás sonkát ehetek és nem a nonamet? ki mondta,hogy nem mehetek ki pizsamában az utcára? senki...de kell. és teszem a dolgom. mint valami robot. megyek és csinálom, érzem, eszem és öltözködök,ahogy kell. így senki nem szól semmit és minden nyugodt.
de belül meg ott tombol az az iszonyatos kényszer,hogy kitörjek ebből a kötelezőségből-egyáltalán van ilyen szó?-mert nem csak egy út van,mert néha annyira menekülnék ettől a kényszertől.
másfelől meg tudom,hogy ez így mégis jó.

felülnék az első vonatra és mennék...nem a cél a fontos. nem a végállomás csak az útra kell koncentrálni és élvezni a látványt az érzést,hogy nem egy sablonba vagy bezárva.
...sose tudnám elviselni a ketrecet.



egy csókot szeretnék.

a kakaómat szürcsölöm

csak a kakaómnak mondom el-

így tudnék csak gondolkozni?
sose tudok gondolkozni.miért?ijesztő,hogy nincs meg az a lendület..az az ihlet.március óta.

megŐrület-
két lépést tesz előre,majd ugyanazt a két lépést hátra is megteszi önmagában és idegesítőnek tartom. igen tulajdonképpen magammal van a legnagyobb gondom.
mindig örül az ember,ha új felfedezéseket tehet. tehát most örülnöm kéne,hogy megtaláltam a hibaforrást..?önmagamat.

mindig csak a rend a csend meg aaaa...rend-
első fázis:homokba dugott fej
második fázis:jól vagyok
harmadik fázis:egyedül vagyok baszki
negyedik fázis:egyedül vagyok dejó
ötödik fázis:tényleg egyedül vagyok basszus?
azt hiszem valahol itt ácsorgok egy helyben. de mi is lenne a hatodik?végre élvezném,hogy egyedül vagyok. vagyis nem mondom,hogy most nem,de néha előugrik valami nagyon pici kis lény odabentről aki még mindig le akar rántani a mélybe, próbálok ellenállni. például elsétálok és a végén eljutok az undor egy olyan szintjére, hogy ha nem néznének hülyének, odahánynék.

ének párbeszédje-
fogd már föl,fogadd el, legyél régi. csak egy kicsit húzd ki magad és mosolyogj úgy igazán boldogan. -de hogy kérhet egy nem igazán boldog lánytól valaki ilyet?micsoda utasító modor ez?nem teszem!majd ha tényleg úgy érzem,de most nem.ne.-én tudom mi kell neked..azt a bizonyos törődést keresed,ahaaha.tudom én mit jelent az.piszok egyszerű...


hosszú ez a nyár. vagy csak én érzem annak? menne már...

értelmet keresek az értelmetlennek

elcseszett egy bejegyzés lesz ez..
csaknem két hónapja szótlanul. nem volt jó így. annyi minden bolyongott itt bent a fejben,csak annyira nehéz lett volt leírni, de még most is az..
ha úton vagyok csak úgy száguldoznak odabent a gondolatok és meg sem állnak, addig amíg le nem ülök ide.ide a gép elé és be nem kapcsolom azzal a szándékkal,hogy kirázzam őket a fejemből,mert akkor hirtelen mindent elborít a feketeség és minden eltűnik.
furcsa. valahogy benne ragadtam egy állapotban,ahonnan nem tudom,hogy mi/ki az ami/aki képes kiszakítani.mert,hogy még én magam se tudok ellene küzdeni..
talán ezzel jellemezném az elmúlt másfél-két hónapot.egy ilyen semleges állapottal.
gondoljgondolj erősen.sötét.
szerintem rám nincs szüksége senkinek. teljesen ezt érzem néha. ha most nem jelentkeznék napokig,senki nem keresne. könnyebb lenne?úgy érzem igen..nincs az a sok erőfeszítés,az az elvárás és nem érezném ennyire egyedül magam. próba
talán több holtpont van, amit át kell lépni,miután föleszmél az ember,hogy tulajdonképpen már nincs ott az a valaki,akit vizsgaidőszakkor felhívhat sírva,vagy akinek elújságolhatja,hogy hányast kapott, akivel éjjelente megszökhet pár órára...de nekem valahogy nem sikerült még átlépnem az utolsó holtpontot,ami felszabadít.. belül kapálózok kívül meg iszonyatosan jó képet próbálok vágni, de ahogy jön egy amolyan "megfelelő személy" nem gondolkozok...csak mert azt az érzést szeretném újra,hogy végre valaki törődik velem...mindennél jobban.jó ez egy normális emberi igény-mondaná más- de én érzem,hogy ez nem normális ami bennem van.vagy csak már rég volt ebből hiányom?
no meg ez a nyári hazaköltözés..egyre nehezebb.óriási kihívásnak érzem,hogy több hétig együtt éljek a családommal... bár még csak hétfő óta -azaz nem egész hat napja vagyok itthon- olyan mintha már két hete lennék ide bezárva...kicsit begolyózok. már olyan abszurd gondolatok járnak a fejemben,hogy majd én elkezdek tanulni. kéne is nem azt mondom, de még csak három hete lett vége a vizsgaidőszaknak azért ennyire ne siessünk..
tulajdonképpen itt nem magával a körülménnyel van a gond,azaz,hogy itthon... csak ott van az az aprócska gond, hogy itthon igazán semmi dolgom nincs...és ha dolgoznom kéne,egy szót se szólnék. így meg 12órás alvások után felkelek kajálok, dvdzek egész nap, persze az ebéd és a nasi nem maradhat el, talán még délután nyomok egy másfél órás alvást, és tulajdonképpen a nap elment,amit persze az esti kajálással zárok le...és ez így megy minden egyes álló nap. kész őrület.semmi késztetés nincs arra,hogy elinduljak bármerre is...

szóóval igazán:
SEGÍTSÉG!
-ennél sokkal óriásibb betűkkel és sokkal de sokkal több felkiáltójellel.
 kétségbeesetten.

megnyugvás

a szemében láttad..várta,hogy megmentsd,de te csak álltál ott tehetetlenül..és ez a tekintet örökké belevésődött a szívedbe..de te nem tudtál semmit tenni érte..

ez jó?

ki mondja meg mikor cselekszünk jól?egyáltalán mi az, hogy jól cselekedni?elég szubjektív ez a fogalom...
ne mondd ki azt, amit gondolsz? ez jó? valamikor egy-egy kegyes hazugság csak, hogy ne legyen perpatvar? vagy inkább ösztönösen kéne cselekedni és minden pillanatban őszintén élni? az elvárásoknak kell megfelelni? vagy néha szembekerülhetünk velük? azt kell tenni amit a barátok mondanak? mikor, hogy...
nem lehet mindenkinek a kedvében járni. nem lehet úgy lépni sose, hogy mindenki boldog legyen...sose.
nincs jó, se rossz, se semmilyen, az akkor válik el, hogy épp abban a helyzetben mit teszünk...és milyen reakció fogad..és az idő, hogy viseli...

egyedül lenni jó. néha. egy ideig. élvezni a szabadságot...élni. igazán nagy betűvel. de egy idő után elveszünk és elkezdünk lefelé süllyedni a mélybe. elvesznek az érzelmeink, az ítélőképességünk. elnyel minket az, amire eddig azt hittük, hogy mi irányítjuk, de nem...mire már feleszmélünk már a kezében vagyunk..sodor és megszokjuk..végül már ki se akarunk szállni. azt hisszük ennyi jár, de ez nem így van, mert körülöttünk mindenki látja, hogy többet érdemelsz, de te beletörődtél, együtt élsz vele és már megeröltetőnek érzed, hogy tegyél valamit azért, hogy kiszállj ebből a forgatagból. nem teszel. ez jó?

hazugságot megtudni szörnyű érzés. letaglózó. talán nincsenek is rá szavak..hányinger..és olyan ütemben érzed összeomlani a körülötted lévő világot, hogy nem tudsz gondolkodni. mondod, ami jön, teszed, amit nem gondolsz át, csak csinálod, mert akkor úgy érzed. viszont rájössz pár nap múlva, hogy mégse az volt a helyes út és megbocsátasz. minden megy tovább és boldog vagy...de meddig? nem lesz több, elmondod. ez jó?

elhagyni a barátodat egy buliban szó nélkül. ott a semmi közepén. ő meg csak áll, hogy most mi is van igazából? szeret. nem szeret. ha igen, akkor ezt miért tette? ha nem, akkor miért mondta, hogy szeret? majd mikor kitisztul a kép rájössz, hogy ezt nem így kellett volna...bocsánat. ez jó?

másfél hónappal a szakítás után összejönni egy olyan emberrel, aki anno iszonyatosan megbántott és megígérted, hogy soha többé nem teszel ilyet...de az idő rárakódott és így egy év után már nem is érzed azt a haragot, ami akkor széttépett belül...nem pótembernek keresed, csak jön...mert talán most kell ennek megtörténnie és belemész. próbáljuk meg. ezzel viszont rohadt nagy port kavarsz. ez jó?

ezt a kérdést senki se fogja megválaszolni...nekünk kell rájönnünk, minden egyes tettünk után, hogy jó volt-e...lehet, hogy a túlzott agyalás sem segít mielőtt cselekszünk, de lehet, hogy épp kapóra jön, ha átgondoljuk a dolgokat.
ha viszont mindig feltennénk ezt a kérdést magunkban sose lépnénk, mert nem mernénk. sose követnénk el hibákat, nem lennének boldog pillanataink, nem élnénk. minden ott lenne a fejünkben, hogy mi lett volna ha...ezt és ezt teszem. de nem tettem...és már késő.

túllépek. merek. teszem.

sudoku

most jó. nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar helyreállok..vagyis azt hiszem, hogy helyreállok. két lábon, senki nem tud feldönteni és senkibe nem kell kapaszkodni...egy ideig szerintem ez lesz..vagyis ezt szeretném. nem kell a függés, mert annak csak rossz vége lesz...de minek tervezzen az ember bármit is, ha hirtelen jön egy óriási forgószél és mindent elvisz és csak a romok maradnak utána..
ha az élet olyan kiszámítható lenne nem lennének benne meglepetések, amik mindig valami változást hoznak, nem lennének benne kis ablakok, amiket ha kinyitunk valami más vár, nem tudnánk választani, hezitálni, totojázni, összekavarodni, beleszeretni, megutálni, érezni...nem engedné nekünk.
kinek kell egy ilyen játék? kinek kell egy előre kiszámolt bonyolult matematika feladat, kinek kell egy megfejtett sudoku? én játszani jöttem, teljesen kiszámíthatatlanul és bolondul. én élni jöttem.
ha most ezt szánták, akkor ezt szánták...én pedig mosolyogva állok elébe.
mindig könnyebb lesz egy-egy csalódás..tudom, hogy egy ilyet nem lehet megszokni, mert képtelenség, de egyre könnyebb feldolgozni, valahogy a tapasztalatok segítenek..
nem mondom, hogy nem akarok soha többé beleszeretni senkibe, nem mondom, hogy nem akarok többet csalódni, nem mondom, hogy nem akarok több kapcsolatot, nem mondom, hogy utálom, mert ezt tette, nem mondom, hogy soha nem fogok valakiért ennyi mindent megtenni, mert nem érdemli meg...mert mind ez nem lenne igaz. csak a harag beszélne belőlem..vagy nem is tudom, nem haragszom, csak fájt. na jó, de kinek ne fájna egy ilyen? szóval nincs min morfondírozni, szépen lassan felszívódik, mint a véraláfutás..és a végén már a nyoma se lesz ott...csak, hogy valamikor volt valaki..aki szép 8 hónapot adott...
kipingáltam a szobám, egész jó lett, bár lenne egy nagyon elvetemült ötletem, de nem hiszem, hogy meg lehetne csinálni...

most már kényelmesebb az elalvás..sokkal jobban a magaménak érzem a szobát.
óóó.neki álltam tanulni is, lassan megint kezdődik a paraidőszak, de aztán nyár..ami persze megint csak hipphopp elröppen majd és harmadév..juj.de még azért ne szaladjunk ennyire előre.március vége van..realitásrealitás...

beleszerettem.

dark paradise - idézetek vasárnap estére

"Ne aggódj, hiányozni fogsz neki. Ő elcseszte és te semmiképpen nem csináltál semmit rosszul. Ő hibázott. Nem volt elég okos. Ha okos lett volna, rájött volna, minek mondott búcsút. De nem volt az, és most elment. Ne hívd fel azzal, hogy hiányzik. Még csak azért se hívd fel, hogy halld a hangját és, hogy utána letedd. Ne tedd ezt. Nem ő hiányzik neked, hanem az, ami régen volt. Most már vársz valakit, aki bebizonyítja neked, hogy nincs rá szükséged. Ígérem, ez a valaki itt van egyből, de először el kell engedned őt és a hülyeségét. Egy nap vissza fog térni, ő lesz az, aki felhív, hogy elmondja, minden este hiányoztál neki. Meg fogja kérdezni a barátait, ha még mindig érdeklődsz iránta. Most rajtad a sor, hogy azt mondd; 'Bazd meg, a tiéd voltam és te mindent összekavartál.' Most pedig keress mindig okokat arra, hogy boldog legyél nélküle. Ne üzenj neki, ne írj hozzászólást neki, ne beszélj vele a folyosón. Csak mosolyogj rá és emlékeztesd arra, hogy egy tökéletes lányt engedett el!"



" Egy megrázó pillanat olyan változásokat indít el, amelyek hatását lehetetlen előre látni. Egyes részecskék összeütköznek, és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Mások elsodródnak ismeretlen, izgalmas irányokba, és ott érnek földet, ahol a legkevésbé várnák. Szóval ezekben a pillanatokban éppen ez a legfontosabb. Nem tudjuk befolyásolni őket és a hatásukat, bármennyire is szeretnénk. Hagynunk kell, hogy a sodródó részecskék végre célba érjenek. És várnunk. A következő ütközésig.
Fogadom. "

szívmosást

azt mondták, hogy még van időm...
még sírhatok?
olyan szép maszkot csináltam..mosolygós és mindent elfed, minden fájdalmat.
és most itt ülök és hajnali háromnegyed négykor patakokban folyik a könnyem.
basszus
basszus
basszus
tudod milyen amikor sűrűbben veszed a levegőt, zsibbad minden végtagod? jaja.
egy rohadt nagy roncs vagyok belül. szenvedek és küzdök és ezt annyira szépen el tudom fedni.
hogy mit szeretnék? kiutat ebből. megtalálni. amikor nem az ugrik be, hogy de ő...
szívmosást.

- te mit érzel amikor azt mondom, hogy szeretlek ?
- boldogságot.

                               

Boldog szülinapot !

futnék, pedig lehet, hogy meg kéne állni egy picit

megyek előre...nem nézek hátra..jó ez így ?
menekülök, rohadtul menekülök, de mit kéne tennem?temetkezzek abba a tömérdeknyi fájdalomba, ami bennem van?nem könnyebb így?- honnan tudjam.
mindennap úgy felkelni, hogy na ma este nem fogok könnyekkel elaludni..de mégsem sikerül.
menekülök a gondolatoktól, a magánytól és egyszerűen próbálok minél több olyan dolgot tenni,ami megszabadít attól az érzéstől, hogy most épp felhívnám..és azt hiszem, hogy ez így megy..de amikor odaérek, hogy vége egy napnak, mindig ott a kétely, hogy nem így kéne..
a francba ezzel az egésszel, én próbálom, annyira próbálom...de itt legbelül nem változik semmi, miért?
nem akarom ezt a szorító érzést, azt a zsibbadtságot akárhányszor meghallom a nevét,nem akarom!
de megy tovább minden..majd jobb lesz minden...

de mikor ?

ennyi ? - ennyi .

hanyagul, elegánsan, kimérten, mintha semmit nem jelentett volna neki ez a 8 hónap, mintha én tehetnék mindenről, mintha ő lenne megsértődve, mintha ő lenne megbántva..

ne hagyjatok egyedül, mert összeomlok.

ezek a hangulatingadozásaim igazán jólesőek -pláne a körülöttem élőknek- , amikor épp eszembe jut valami emlék, akkor olyan mélyről tör felszínre...máskor meg stagnál, néha semleges, de ha elveszik a figyelmemet még mosolyogni is tudok, akár...

alapból meg teljes összeomlás. ahogy közeledik a felismerés, ahogy leesik a tantusz, hogy innen nincs visszaút, úgy érzem, hogy valami kezd összedőlni bennem, és mindent visz magával, mindent, ami eddig annyira más volt...

nem kellesz- mennyire fáj, 8 hónap után.

most épp nem sírok, csak cikáznak a gondolatok az agyamban, hogy vajon mi lett elcseszve ?vajon miért van az, hogy én voltam aki még az utolsó pillanatban is ott állt és mégis én vagyok aki szenved ?még nagyon sok kérdésem lenne...

te küzdenél értem ?- persze.
nos mint a példa mutatja füle botját se mozdította, hogy visszaszerezzen, esetleg bármi változzon .

mikor lesz ez jobb ?amikor majd az összes olyan szituáción átmentem nélküle, amit együtt is megéltünk ?szerintem soha, szerintem mindig ott lesz valamelyik gondolatomban, mozdulatomban. tudom ez csak egy 8 hónapos kapcsolat volt, nem az egész életem, de nekem igen is ez jelentett eddig a legtöbbet, és nem csak időben, hanem minden másban..amit kaptam, amit adtam, amit éreztem, amit terveztem...amiből a legnagyobb űr marad.

ő volt az akivel minden érzelmet megéltem: voltam iszonyatosan lent, voltam fent, nem volt olyan amit ne oldottunk volna meg, nem voltak tabuk, nem voltak titkok..olyan emlékeket okozott, amit nem tud csak úgy kiverni az ember fejéből. igen talán ő volt az első ilyen személy az életemben.

hogy hogy lehet ezt túlélni ?



de még a remény...francba...de mégis..

a nosztalgia minden illata és érzése

elkapott..egy egy mondatos üzenettől..és majdnem beleestem a gödörbe, hogy írok egy smst. de nem, nem szabad..az régen volt, most most van és már más minden..másfél év alatt minden eltűnt ami akkor volt, vagy ha nem is eltűnt, de átalakult, az biztos.
de nem lehet megállítani...
visszajött az a meleg nyári érzés, az a szabadság, ami akkor volt, az a felhőtlen boldogság, amikor csak egy pillantásba került az éjszaka és nem érdekelt semmi más, az a leesett áll és a sok nevetés..a rapid sms-ek, hívások..amikor végigtáncoltuk az utcát a táblákon lógva és a képzeletbeli motorozás, amikor felnéztünk és a teraszról leintegettek..és kirakva a teraszra az lcd tv meg a medence..a hajnalok, hogy egymás tudta nélkül tábort vertünk a szálláson...és még egy könnycsepp is kicsordult, most.
mit várok ?mit akarok ?miért emlékszek még mindig mosolygósan azokra a pillanatokra ?
úgy volt jó, nem várok semmit, de ilyenkor annyira elbizonytalanodik az ember, hogy úúúgy visszatérne néha abba a létbe, annyiradeannyira tetszett, de én már nem az vagyok.. vagy az vagyok csak elfedem, magamat is átverem ?
néha talán hiányzik..de nem csak a pillanatok, hanem az a személy is akivel mindezt átéltük..és itt most megint visszakanyarodhatnánk és kezdhetnénk elölről a történetet..és néha az ilyen nosztalgia-rohamokban megenyhül az ember szíve..
a közhely pedig előjön..csak a jóra emlékszik az ember és igaz.
inkább elmegyek tusolni mielőtt valami hülyeséget csinálok..

én ezt nem is gondoltam volna..

bármikor...
soha nem fogom ezt én már megérteni, de az biztos, hogy beitta magát az agyamba..az a félelem itt van, addig, amíg valami vissza nem hozza a biztonságot..
jó ez így ? ennyi félelemmel egy kapcsolatban ? hisz nem pont arról szól egy kapcsolat, hogy ő az aki megment mindentől és ő az aki megvéd ?ehelyett ő az aki félelembe sodor...
annyi mindent feladsz és megteszel érte..
a hála...nem kell hála a rohadt életbe, csak legyen már minden normális végre, újra. azt se tudom mi történt, egyik pillanatról a másikra, ok nélkül basszus..
és ez a síelés mizéria is..
meg, hogy nem engedik fel hozzánk..
sok a homályos dolog..
de tartom magam, mert kell, mert hiszek, mert próbálom..mert szeretem..