futnék, pedig lehet, hogy meg kéne állni egy picit

megyek előre...nem nézek hátra..jó ez így ?
menekülök, rohadtul menekülök, de mit kéne tennem?temetkezzek abba a tömérdeknyi fájdalomba, ami bennem van?nem könnyebb így?- honnan tudjam.
mindennap úgy felkelni, hogy na ma este nem fogok könnyekkel elaludni..de mégsem sikerül.
menekülök a gondolatoktól, a magánytól és egyszerűen próbálok minél több olyan dolgot tenni,ami megszabadít attól az érzéstől, hogy most épp felhívnám..és azt hiszem, hogy ez így megy..de amikor odaérek, hogy vége egy napnak, mindig ott a kétely, hogy nem így kéne..
a francba ezzel az egésszel, én próbálom, annyira próbálom...de itt legbelül nem változik semmi, miért?
nem akarom ezt a szorító érzést, azt a zsibbadtságot akárhányszor meghallom a nevét,nem akarom!
de megy tovább minden..majd jobb lesz minden...

de mikor ?

ennyi ? - ennyi .

hanyagul, elegánsan, kimérten, mintha semmit nem jelentett volna neki ez a 8 hónap, mintha én tehetnék mindenről, mintha ő lenne megsértődve, mintha ő lenne megbántva..

ne hagyjatok egyedül, mert összeomlok.

ezek a hangulatingadozásaim igazán jólesőek -pláne a körülöttem élőknek- , amikor épp eszembe jut valami emlék, akkor olyan mélyről tör felszínre...máskor meg stagnál, néha semleges, de ha elveszik a figyelmemet még mosolyogni is tudok, akár...

alapból meg teljes összeomlás. ahogy közeledik a felismerés, ahogy leesik a tantusz, hogy innen nincs visszaút, úgy érzem, hogy valami kezd összedőlni bennem, és mindent visz magával, mindent, ami eddig annyira más volt...

nem kellesz- mennyire fáj, 8 hónap után.

most épp nem sírok, csak cikáznak a gondolatok az agyamban, hogy vajon mi lett elcseszve ?vajon miért van az, hogy én voltam aki még az utolsó pillanatban is ott állt és mégis én vagyok aki szenved ?még nagyon sok kérdésem lenne...

te küzdenél értem ?- persze.
nos mint a példa mutatja füle botját se mozdította, hogy visszaszerezzen, esetleg bármi változzon .

mikor lesz ez jobb ?amikor majd az összes olyan szituáción átmentem nélküle, amit együtt is megéltünk ?szerintem soha, szerintem mindig ott lesz valamelyik gondolatomban, mozdulatomban. tudom ez csak egy 8 hónapos kapcsolat volt, nem az egész életem, de nekem igen is ez jelentett eddig a legtöbbet, és nem csak időben, hanem minden másban..amit kaptam, amit adtam, amit éreztem, amit terveztem...amiből a legnagyobb űr marad.

ő volt az akivel minden érzelmet megéltem: voltam iszonyatosan lent, voltam fent, nem volt olyan amit ne oldottunk volna meg, nem voltak tabuk, nem voltak titkok..olyan emlékeket okozott, amit nem tud csak úgy kiverni az ember fejéből. igen talán ő volt az első ilyen személy az életemben.

hogy hogy lehet ezt túlélni ?



de még a remény...francba...de mégis..

a nosztalgia minden illata és érzése

elkapott..egy egy mondatos üzenettől..és majdnem beleestem a gödörbe, hogy írok egy smst. de nem, nem szabad..az régen volt, most most van és már más minden..másfél év alatt minden eltűnt ami akkor volt, vagy ha nem is eltűnt, de átalakult, az biztos.
de nem lehet megállítani...
visszajött az a meleg nyári érzés, az a szabadság, ami akkor volt, az a felhőtlen boldogság, amikor csak egy pillantásba került az éjszaka és nem érdekelt semmi más, az a leesett áll és a sok nevetés..a rapid sms-ek, hívások..amikor végigtáncoltuk az utcát a táblákon lógva és a képzeletbeli motorozás, amikor felnéztünk és a teraszról leintegettek..és kirakva a teraszra az lcd tv meg a medence..a hajnalok, hogy egymás tudta nélkül tábort vertünk a szálláson...és még egy könnycsepp is kicsordult, most.
mit várok ?mit akarok ?miért emlékszek még mindig mosolygósan azokra a pillanatokra ?
úgy volt jó, nem várok semmit, de ilyenkor annyira elbizonytalanodik az ember, hogy úúúgy visszatérne néha abba a létbe, annyiradeannyira tetszett, de én már nem az vagyok.. vagy az vagyok csak elfedem, magamat is átverem ?
néha talán hiányzik..de nem csak a pillanatok, hanem az a személy is akivel mindezt átéltük..és itt most megint visszakanyarodhatnánk és kezdhetnénk elölről a történetet..és néha az ilyen nosztalgia-rohamokban megenyhül az ember szíve..
a közhely pedig előjön..csak a jóra emlékszik az ember és igaz.
inkább elmegyek tusolni mielőtt valami hülyeséget csinálok..

én ezt nem is gondoltam volna..

bármikor...
soha nem fogom ezt én már megérteni, de az biztos, hogy beitta magát az agyamba..az a félelem itt van, addig, amíg valami vissza nem hozza a biztonságot..
jó ez így ? ennyi félelemmel egy kapcsolatban ? hisz nem pont arról szól egy kapcsolat, hogy ő az aki megment mindentől és ő az aki megvéd ?ehelyett ő az aki félelembe sodor...
annyi mindent feladsz és megteszel érte..
a hála...nem kell hála a rohadt életbe, csak legyen már minden normális végre, újra. azt se tudom mi történt, egyik pillanatról a másikra, ok nélkül basszus..
és ez a síelés mizéria is..
meg, hogy nem engedik fel hozzánk..
sok a homályos dolog..
de tartom magam, mert kell, mert hiszek, mert próbálom..mert szeretem..